Ferenczi Sándor feljegyzéseinek gyűjteménye megfigyelések, technikai kísérletek, felismerések és kétségek foglalata. Jegyzeteit saját felhasználásra készítette 1930 és 1932 között, amelynek folyamatosságát e kötet visszaállítja.
Ferenczi fő célja a „pszichés trauma finomabb mechanizmusának megértése” volt. Feljegyzésein keresztül tanúi lehetünk annak a küzdelmes útnak, amelyben Ferenczi, az önmagára is reflektáló kísérletező, aki egyben a kísérlet tárgyaként is hajlandó részt venni megfigyeléseiben – kölcsönös analízis –, eljut azokhoz a gondolatokhoz, amelyek mai tudásunk és klinikai gyakorlatunk részét képezik. Nyomon követjük, miképpen bontakozik ki a paradigmaváltás a trauma elméletben, látjuk, mi történik analitikus és páciens között a terápia során, ott vagyunk az interszubjektív mozzanatok keletkezésekor és a kétszemélyes pszichológia születésekor. Feljegyzései kísérleteinek azon tanúságait is rögzítik, amelyeket nem tanácsos megismételni, beleértve a kölcsönös analízist, vagy olyan szakmai jelenségekre hívja fel a figyelmet, amelyeket nem érdemes követni, így a személyes analízis részeként végzett szupervíziót. A feljegyzések Ferenczi személyes érzéseibe, ezen belül Freudhoz fűződő több évtizedes kapcsolatának felülvizsgálatába is bepillantást engednek.
A Ferenczi-életmű záró kötete azokat a kéziratban fennmaradt írásokat tartalmazza, amelyeket a szerző szeretett villájában és annak kertjében vetett papírra a korai halála (1933) előtti néhány évben. Jelen kötet elsőként rekonstruálja a feljegyzések teljes anyagát, azaz a Bausteine számára kiválogatott „lapokat” (1939) és a Klinikai Naplóban később publikált kéziratokat (1985) az eredeti, 1930. augusztus 10. és 1932. december 26. közötti periódusban, időrendben és megőrzött gondolati kontextusban.
A kötetek megjelenését az NKA támogatta, s a Ferenczi Sándor Egyesülettel együttműködésben került kiadásra
