Társadalom, trauma és a szelf viszontagságai

A megtévesztő békeidő évtizedeiben átadtuk magunkat annak a hátradőlős sejtelemnek, hogy a történelem vesz egy mély lélegzetet, és lesz olyan kedves, hogy meghaladja önmagát. Ez minden felvilágosodási hullám örök buktatója. A racionalitásra építkező polgári reményt a Valóság, ez a kurzivált nagybácsi folyton megtrollkodja. Olyan szembesülés ez, mint a Mátrixban Neo beszélgetése az Építésszel: ezredszer és ezredszer zajlik. A „történelem meghaladása” valójában talán csak a felvilágosultság törékeny eszményén nyugvó könnyű szerkezetes utópia. Megvonási tünetei között ott az erős sajgás. A felvilágosodások korszakainak nagy álma, egyben tévedése, hogy a személyt, a civilizációt, a tudást és az intézményeket olyan fókusznak képzeli, ami egy ponton végérvényesen felülírja a tömeg lélektanát.
Bánki György

Olyan kötetet tart kezében az olvasó, amely elsőre elméleti kereteket feszeget és elméleteket integrál. Arra késztet, hogy ki-kilépjek megszokott gondolkodásomból, s újabb és újabb nézőpontból érzékeljem terápiás tevékenységemet. Legyen az egyéni terápiák kétszemélyes – de a rendelői szobát az interszubjektív térben zsúfolásig kitöltő – jelen, múlt és jövőbeli személyek, csoportok, tömegek mélyebb viszonyainak, egy kiscsoport tagjainak egybesűrűsödő lélektani szövedékének, vagy éppen az Ödipusz-komplexus társadalomevolúciós szerepének értési törekvése, Bokor László gondolatmenete mindig a gyakorló terapeutát szólítja meg. Egy-egy írását elolvasva a végtelenül bonyodalmas egy „hát perszé”-re egyszerűsödik, s kicsit másképp, kicsit biztonságosabban ülök a következő órán.
Szőnyi Gábor